Amióta Dávid kimondta a bűvös mondatot, hogy ez nyugdíjasoknak való vidék (bár ez inkább Vietnámra vonakozott), mi sikeresen kalandot kalandra halmozunk. Péntek este (februrár 18) felpattantunk egy éjszakai buszra Sihanouk ville felé. Első ránézésre tökéletesnek tűnt, kényelmes dupla fekhellyel, ám amint elindultunk kiderült a turpisság: az ágyak fémszerkezete olyan nyikorgást rendezett, hogy a házunk melletti építkezés kismiska ahhoz képest. Ezt fokozta a lengéscsillapítás tökéletes hiánya, aminek következtében a bukkanóknál szinte felrepültünk a levegőbe. De legalábbis így éltük meg. Körülbelül egy óra elteltével megálltunk. A busz legénysége nem osztotta meg velünk ennek okát, így elég sok verzió futott végig az  agyunkunk. Illetve mi egész sokáig nyugodtan heverésztünk, hisz gondoltuk előbb-utúbb úgyis elindulunk. Én csak akkor szálltam le, amikor már egyetlen mozdulat megtétele nélkül is csorgott rólam a víz. Az utasok nagy része ekkor már lent volt, így a busz fedélzeti hőmérséklete lassan elviselhetővé vált. Boca békésen el is aludt.
Telihold volt, ezért meglepően világos volt a kivilágítatlan országúton, az idő is nagyon kellemes volt. Az este szépségét egyedül a többi utastárs tompította. A busz lerobbant és a sofőr társaival hozzáláttak a szereléshez. A nyugati turisták türelme és bizalma a sikerben körülbelül 5 perc után elillant. Innentől kezdve egymást hergelték, hogy ez mennyire szörnyű és mi lesz most, és telefonáljunk. Én nem akartam beleszólni, mert látszólag nagyon okosnak érezték magukat, de tudtam hogy a telefonálás a legfeleslegesebb dolog, amit tehetnek. Miután a csapatot képviselő ír pasi ki-fuckingolta magát a telefonba, elhűlve közölte a többiekkel, hogy a Siem Reap-i irodában nem is tudtak az ügyről. Ez szerintem egyáltalán nem volt meglepő. Egyébként ha tudtak is róla, akkor se tudtak volna mit tenni. Számomra nyilvánvaló volt, hogy nincs másik busz, ami értünk jöhetne, hanem akkor megyünk, ha ez a busz ismét gurulni tud. Ők még kicsit fuckingoltak a sofőrékkel, akiket láthatólag zavartak a szerelésben, majd kicsit odébb vonultak, hogy folytassák a szörnyűlködést. A buszon néhány fiatal horror filmeket mesélt egymásnak, de Bocát még ez sem tántorította el az alvástól.
Az egyetlen hasznos figura az a fiú volt, aki a busz hátuljánál állt és a telefonja fényével jelzett a felénk száguldó autósoknak, hogy ott állunk. Én egyedül attól féltem, hogy ha tényleg valami gebasz lesz, akkor ezekkel a töketlen emberekkel kell átvészelnünk. De természetesen nem történt semmi: a buszt megszerelték és másfél óra veszteglés után visszaszállhattunk a hullámvasút ágyunkba.
Lezárásként megemlíteném még a visszafele utunkat is. Ekkor már Anita barátnőm és az ő barátnője Annamari is velünk tartott a remek kis hétvégénk után. Ezen a buszon ismét 3 sorban voltak ágyak, mint amit már a vietnámi buszokon tapasztaltunk. Az ágyak jó keskenyek voltak, ráadásul eleinte úgy tűnt, hogy nem is jut mindenkinek. Anita ágyának be volt szakadva a fejtámlája, Annamrinak nem jutott takaró, én meg egy ici-pici koporsó szerű zugba préseltem be magam. A fejemtől 5 cm-re lévő plafont nagyjából 2 percig tudtam elviselni. Szerencsére Boca cserélt velem ágyat. Egy ideig a lelkiismeretfurdalástól nem tudtam aludni, majd pedig a mindenhol nyomó ágytól, végül pedig a hangosan telefonáló utitársunktól. De végül a fáradtság győzött, főleg miután láttam, hogy Boca a légkondi nyílásba gyömöszölte a takaróját és békésen elaludt.