Úgy esett, hogy 1 héten belül távozott 3 összejáró magyar párocska Siem Reapból. András és Eszti ugyan nemrég megvetette lábát a helyi magán munkaerő piacon, de aztán egy otthoni állásajánlatnak engedve viszonylag hirtelen lehúzták a rolót, eladták, eladományozták ingóságaikat és hazafelé vették az irányt. A végére azért beiktattak egy 2 hetes körutazást Kambodzsa keleti vidékére és a tengerpartra. Ez a folyamat jelenleg is zajlik.
Péter és Anna (akik névbeli hasonlósága a blog szerzőivel a véletlen műve) hozzánk hasonló konstrukcióban (kis túlzással: apa dolgozik, anya nyaral) az Alapítvány szervezésében egy projektre jöttek ki, melyről később írok majd, szintén a napokban távoztak.
És akkor itt vagyunk mi akik 6 és 3 hónapos elfoglaltságot követően, az eredeti tervek szerint hazaindultunk épp most. Ezeket a sorokat a párizsi CDG reptéren írom, várjuk a budapesti csatlakozást és itt el kívánom mondani, hogy az Air France megint nagyon jól szolgáltatott kényelemben, kajában és segítőkészségben, szóval ismét pirospont nekik. Akit érdekelnek a piszlicsáré szarakodásaink, az alábbi keretesben elolvashatja a részleteket:

Annával megtévesztésig hasonló a hazautunk: Siem Reap - Bangkok - Párizs - Budapest, csak az utolsó szakaszon kell különválnunk, ott 2 külön gépen megyünk 3 óra eltéréssel. Amikor becsekkolunk, az én járatomat már nem is találják a rendszerben, ezért csak Bangkokig csekkolnak. Annáé OK, őt végig. Igen ám, de akkor hogyan mennek a csomagok? Azokat végig csekkolják, úgyis mindig a következő lehetséges járattal mennek, nem kell nekik helyjegy. OK, tehát további para, hogy mi lesz Bangkokban, kiderül-e, hogy az én járatom törlődött időközben és én is az Annáéval megyek (hasonló törlés és átrakás történt Hanoi felé múltkor), ez mondjuk valószínű, de akkor már valszeg nem kapunk egymás mellé helyet, ha az övé megvan már. Kezdek előre elégedetlenkedni, hogy úgy látszik nem szabad ennyire előre jegyet venni, mert úgyis ezer dolog megváltozik. Bangkokban megkeressük az Air France pultot és innentől kezdve minden jóra fordul: a kedves csinos ügyintéző csaj elsőre megérti a bonyolultnak tűnő problémánkat, törli Anna foglalásait és kiállít kettőnknek 2 újat, mindkét járaton egymás mellé. Azt már nem tudjuk megköszönni neki, mert csak a gépen derül ki, hogy a 11 órás szakaszon a 2 oszlopos szélen kapunk helyet, tehát nem kell senkivel sem osztoznunk a soron. Azon már meg sem lepődünk, hogy a kaja szuper és mindenkinek saját TV-je van, mert ezekre emlékeztünk már múltkorról.

Hoztunk a kézipoggyászban hosszúgatyát és hosszú pólót. Ezt Párizsban már át kellett venni, mert gyakorlatilag az utcára kiléphettünk volna az 1 fokba, tranzit ide vagy oda. Még így sem elég, a laptop és a kávé hőjét is hasznosítanom kell a pesti gépre várva, hogy az életjeleim fennmaradjanak. Vicces ez a gyors váltás a 35 fokról az 5-re.

Visszagondolva az utóbbi 1 hétre, lényegében csak búcsúzkodással telt, annyi kedves ismerősünk lett az ittlét alatt. Több szakaszra osztottuk, egyrészt Andrásék szerveztek egy magyarbúcsúztató bulit, ahol szép számmal jöttek össze emberek és nagyon jól sikerült. Aztán a kötelező körök Naryéknál, a suliban, a Peace Cafésoktól, meg a korábbi szállásadó családtól. Az antropológia csoport diákjai és a diri ragaszkodtak hozzá, hogy a reptérre is kikísérjenek, ezért a sulinál tetettük ki magunkat a tuktukkal, amire alig fértünk fel a csomagokkal. Ott aztán átpakoltunk kocsikba a hátralévő 500m-re. Nem várt ajándékcsomaggal is kedveskedtek nekünk, a diritől oklevelet kaptunk. Ezek már a 3. kézipoggyászokat jelentik, tehát még a becsekkolásig gondoskodni kell az elhelyezésükről, ami korántsem kis feladat.
Mindenki (más csoportokból is) azt kérdezi, mikor jövünk vissza. Csak így a végén esik le, mennyire mélyek az érzelmeik velünk kapcsolatban, valahogy így élik meg és érezhetően hiányozni fogunk nekik. Ilyenkor mindig kifejtjük, hogy mi is megkedveltük őket, meg az országot és szeretnénk visszajönni akár hasonlóan hosszú időre, de pontosabbat még nem tudunk mondani. A legtöbbjükkel megvan az email- és facebook kapcsolat, majd meglátjuk mennyire működik, mindenesetre egy esetleges visszatérést már sokkal könnyebb lesz elintézni, új munkákat, projekteket előkészíteni.

Figyelem! A Blog nem áll meg. Rengeteg téma és fénykép van az íróasztalfiókunkban, melyeket szeretnénk befejezni és publikálni, ezért még nem érdemes leiratkozni.

Amióta Dávid kimondta a bűvös mondatot, hogy ez nyugdíjasoknak való vidék (bár ez inkább Vietnámra vonakozott), mi sikeresen kalandot kalandra halmozunk. Péntek este (februrár 18) felpattantunk egy éjszakai buszra Sihanouk ville felé. Első ránézésre tökéletesnek tűnt, kényelmes dupla fekhellyel, ám amint elindultunk kiderült a turpisság: az ágyak fémszerkezete olyan nyikorgást rendezett, hogy a házunk melletti építkezés kismiska ahhoz képest. Ezt fokozta a lengéscsillapítás tökéletes hiánya, aminek következtében a bukkanóknál szinte felrepültünk a levegőbe. De legalábbis így éltük meg. Körülbelül egy óra elteltével megálltunk. A busz legénysége nem osztotta meg velünk ennek okát, így elég sok verzió futott végig az  agyunkunk. Illetve mi egész sokáig nyugodtan heverésztünk, hisz gondoltuk előbb-utúbb úgyis elindulunk. Én csak akkor szálltam le, amikor már egyetlen mozdulat megtétele nélkül is csorgott rólam a víz. Az utasok nagy része ekkor már lent volt, így a busz fedélzeti hőmérséklete lassan elviselhetővé vált. Boca békésen el is aludt.
Telihold volt, ezért meglepően világos volt a kivilágítatlan országúton, az idő is nagyon kellemes volt. Az este szépségét egyedül a többi utastárs tompította. A busz lerobbant és a sofőr társaival hozzáláttak a szereléshez. A nyugati turisták türelme és bizalma a sikerben körülbelül 5 perc után elillant. Innentől kezdve egymást hergelték, hogy ez mennyire szörnyű és mi lesz most, és telefonáljunk. Én nem akartam beleszólni, mert látszólag nagyon okosnak érezték magukat, de tudtam hogy a telefonálás a legfeleslegesebb dolog, amit tehetnek. Miután a csapatot képviselő ír pasi ki-fuckingolta magát a telefonba, elhűlve közölte a többiekkel, hogy a Siem Reap-i irodában nem is tudtak az ügyről. Ez szerintem egyáltalán nem volt meglepő. Egyébként ha tudtak is róla, akkor se tudtak volna mit tenni. Számomra nyilvánvaló volt, hogy nincs másik busz, ami értünk jöhetne, hanem akkor megyünk, ha ez a busz ismét gurulni tud. Ők még kicsit fuckingoltak a sofőrékkel, akiket láthatólag zavartak a szerelésben, majd kicsit odébb vonultak, hogy folytassák a szörnyűlködést. A buszon néhány fiatal horror filmeket mesélt egymásnak, de Bocát még ez sem tántorította el az alvástól.
Az egyetlen hasznos figura az a fiú volt, aki a busz hátuljánál állt és a telefonja fényével jelzett a felénk száguldó autósoknak, hogy ott állunk. Én egyedül attól féltem, hogy ha tényleg valami gebasz lesz, akkor ezekkel a töketlen emberekkel kell átvészelnünk. De természetesen nem történt semmi: a buszt megszerelték és másfél óra veszteglés után visszaszállhattunk a hullámvasút ágyunkba.
Lezárásként megemlíteném még a visszafele utunkat is. Ekkor már Anita barátnőm és az ő barátnője Annamari is velünk tartott a remek kis hétvégénk után. Ezen a buszon ismét 3 sorban voltak ágyak, mint amit már a vietnámi buszokon tapasztaltunk. Az ágyak jó keskenyek voltak, ráadásul eleinte úgy tűnt, hogy nem is jut mindenkinek. Anita ágyának be volt szakadva a fejtámlája, Annamrinak nem jutott takaró, én meg egy ici-pici koporsó szerű zugba préseltem be magam. A fejemtől 5 cm-re lévő plafont nagyjából 2 percig tudtam elviselni. Szerencsére Boca cserélt velem ágyat. Egy ideig a lelkiismeretfurdalástól nem tudtam aludni, majd pedig a mindenhol nyomó ágytól, végül pedig a hangosan telefonáló utitársunktól. De végül a fáradtság győzött, főleg miután láttam, hogy Boca a légkondi nyílásba gyömöszölte a takaróját és békésen elaludt.

Február 3-án volt a kínai újév, és mikor ezen sorokat írom, már átléptünk a nyúl évébe. A készülődés már az ünnepet megelőző hetekben elkezdődött. Több tanítvány mondta, hogy vásárolni ment a szüleivel, vagy majd mennek, és hogy rokonokat és vendégeket várnak. Az éttermek, boltok és hotelek is lecserélték a karácsonyi díszítéseiket és az új ünnepnek megfelelőek kerültek elő. Ezek közül a legfontosabb egy kisebb fa, illetve valahol csak ág kihelyezése volt, amiről főként kis piros tasakok lógtak. Emelett még nyúl figurák is díszelegtek a fákon, de a piros tasak azért érderkes, mert abba pénzt csúsztatva ajándékba is adják gyerekeknek, vagy nőtlen férfiaknak.
Mivel itt sok a kínai származású család, az egész város bezsongott. Nagy utcabál nem volt, mindenki otthon ünnepelt.
Mi is kicsit belekóstoltunk a dologba. Főleg szó szerint, és ezt is, mint oly sok mindent ittlétünk alatt, a Long családnak köszönhetjük. Úgy egyébként egy rendes csütörtöki nap volt, a tanítás se lett lefújva, bár sok diák nem jött az ünnepre hivatkozva. Az iskola feletti szint Naryék lakása, ahova egyébként is fel szoktunk menni néha hogy Naryt meglátogassuk. Aznap is invitáltak, hogy lássuk, milyen is az ünnep. (Nary akkoriban még nem tudott lejönni az emeletről a betegsége miatt. Ez azóta szerencsére változott a kitartó gyógytornázás és a hatalmas gyógyulni akarásnak köszönhetően.)

A teraszra megterítettek a földre egy hatalmas lakomának megfelelő mennyiségű étellel. Ezek fő eleme egy egybe sült malac volt. Az ételek mellett kikészítettek még sört és üdítőket is. Naryék mindezek körül ültek a földön és mindig felbukkantak újabb családtagok, akik füstölőt gyújtva lehuppantak közéjük. Volt egy lábas, amibe időről időre belerakták az első és legfinomabb falatokat minden ételből, sőt, még némi sört és vizet is  öntöttek rá. Ez az ősök része volt. Sőt, az összes finomságból ők ehettek minden élő családtag előtt. Phary mindig mormolt valamit, mikor a sógora a lábasba helyezett egy újabb falatot. Egyébként a szokásos viccelődős, nevetgélős hangulatban telt az ősök etetése. Mikor úgy érezték, hogy jól laktak (órák elteltével), a gyerekek vették kezükbe a dolgot. A már telepakolt lábassal és egyéb ajándékokkal lerobogtunk az udvarra, ahol mindezeket elégették. Az ősök igen jól jártak, kaptak pénzt, díszített papírlapokat, sőt, még papír mobiltelefont is.
Ezt követően a család is hozzáláthat az evéshez. A nagyobb család minden tagja egyszer csak felbukkant és evett, vagy csomagoltak neki. Mi is felkerültünk a vendéglistára szerencsére. Jó sok sör elfogyott és az este előrehaéadtával a hangulat természetesen csak fokozódott. Koccintani nagyon szeretnek, ezt egyéb bulikon is tapasztaltuk, és mivel sok családtaggal csak ennyit tudtunk kommunikálni, így ezt gyakorlatilag percenként nagy kacagások kíséretében 10 emberrel végignyomtuk.

A sors különös fintora, hogy az ember eltávozik fél évre otthonától valami érdekes, szép dolgot csinálni ingyen, önkéntes alapon, miközben otthon eddigi felnőtt életének legtrógerebb emberei kerülnek hatalomra akik minden aggresszivitásukat és pofátlanságukat bevetve vetődnek rá magánnyugdíjpénztári megtakarítására. A legszemetebb módon, a legalapabb korrektséget is nélkülözve nyomnak át egy törvényt a 2/3-os autista frakció segítségével és persze a kis köcsög vezérnek volt pofája választási szabadságról beszélni a minap.
A sajtóból már minden 80 IQ feletti polgár megtudhatta, miben áll ez a választás, már aki vette a fáradságot. A mi speciális esetünk azt hiszem jól demonstrálja az orbáni értelemben vett döntési szabadságot:

Ha tényleg nem akarod, hogy elraboljuk a megtakarításodat és voltál olyan szánalmas lúzer, hogy külföldön tartózkodsz, akkor szíveskedjél elfáradni személyesen a legközelebbi nagykövetségre, akkor is ha az nincs abban az országban, ahol sütteted a hasad. Ha annyira kell az a pénz, akkor menj a szomszédos ország követségére 1 napos utazással, határátkeléssel, vízumintézéssel. Állj sorban órákig a napon, viseld el, hogy a határőr-asszisztens thai kurva még lehúz egy kis pénzre fénymásolás címén. Különben is örülj, hogy tartósan tartózkodsz kint legalább 90 napig és erről még munkaszerződésed is van, ugyanis ha ezek bármelyike nincs meg, akkor beszoptad; vastagon leszarjuk ugyanis, hogy a komcsiktól kaptál útlevelet és jogodban állt külföldön lenni, másképp nem nyilatkozhatsz. Egyenlő állampolgári esélyek? Ne röhögtessél már!
Sőt, az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartunk, hogy minden megvan-e a nyilatkozathoz, hátha közben mégis meggondolod magad és mienk a pénz. Ha kell, még a saját törvényünket is szigorúbb követségi utasítással fejeljük meg az utolsó napokban, hogy ne legyen elég egy szaros másolattal igazolni a munkaszerződést (jogviszony valószínűsítése, ld. törvény), hanem eredeti példánnyal, kibaszottul hitelesen (ugye ilyen is van nálad, mégha a PTK illetékessége Délkelet-Ázsiára nem terjed ki).

De bekaphatjátok mind, végül sikerült elétek tolnom minden papírt és nyilatkoztam. Inkább megtartom a pénzt, gondoskodom magamról, a szerencsétlen államotokban nem vállalok munkát (így adót sem fizetek) belátható ideig. Szolgálati időt úgysem kapnék cserébe és hülye azért nem vagyok. A ti nyugdíjatokat fizessék azok a marhák akik 3 év múlva is megszavaznak titeket. A kedves vezér pedig leegyszerűsíti a döntést, hogy hazaköltözzünk-e vagy még eltöltsünk pár évet errefelé. Hajrá Magyarország!

Nézzük azért a kényszerutazás jó oldalát: Bangkok végül igazán kellemesre sikeredett, tulajdonképpen nosztalgiáztunk sokat, mert nekünk Bangkok volt az első kultúrsokk a régióból. Pár régi bevált és új helyet is meglátogattunk, Andrással és Eszterrel jókat mulattunk a Kao San Road környékén. Véletlenül ültünk be egy kis étterembe, ahol főúrhölgyről kiderült, hogy rendszeresen jár Magyarországra, kicsit gagyog is magyarul, mert egy magyar partnerrel masszázsszalont visznek Pilisvörösváron. Komoly ajtók nyíltak meg, egy Unicumos üveg például és jelentős kedvezményt is kaptunk az árakból. Ott és akkor jó volt magyarnak lenni.
 

Ho Chi Minh City, vagyis Saigon. Úgy vártuk már, mint a messiást, hogy enyhe képzavarral éljek. Egyet jelentett a szabadsággal, végre megint úton voltunk. A nem várt egy hetes veszteglés után már csak egy napunk maradt erre a városra, ami nyilván valóan nem volt elég hatalmas kirándulásokra. Ezért úgy döntöttünk, hogy most nem fecséreljük az időnket olcsó szállás hajkurászásával, hanem az általunk eddig sosem érintett 20 dolláros magassággal már beérjük. Lepakolás után hamar bele is csaptunk a lecsóba, nekivágtunk a város felfedezésének. (Boca kiegészítése: egész Vietnámban itt volt a legjobb az internet.)
Az utcák fürödtek a napfényben, mi is vigyorogva sétáltunk. Ki tudja miért, ismét egy kisebb vásárlási láz áldozatai lettünk. Minden 10 percben nőtt a nálunk lévő tárgyak száma. A hajamba csat került, fejemre kalap, és mindeketten új napszemüvegben virítottunk.

Megnéztük az Újraegyesítés palotáját, ahol a dél-vietnámi elnök tengette napjait az akkori kor legmenőbb bútorai és technikai vívmányai közt. Majd az északiak betörtek tankokkal és az ország egyesült. Még ma is érezhető a különbség észak és dél közt, de mint azt Jánostól korábban megtudtuk ennél színesebb a kép, az ország egyes részei mintha külön kultúrák lennének, amiből mi csak épphogy ízelítőt kaptunk. Általános benyomásként annyit szűrtünk le, hogy Saigon élhetőbb város, mint Hanoi, az emberek mentalitása is szimpatikusabb, a kisebb városok nagyobb élményt jelentenek és hogy 2 hét nem elég az ország bejárására.

Másnap reggel buszra pattantunk Kambodzsa felé. Teljes nyugalommal közelítettük meg az útlevél ellenőrzést a vietnámi oldalon, így nem is értettem miért tolja az orrom elé a határőr az útlevelem jelentőségteljes arccal. Lejárt a vietnámi vízumunk. Az útleveleket az asztalra dobva mutatott arra, amerről jöttünk, és részéről ezzel le is volt zárva az ügy. Lepergett előttünk a szörnyű kép, hogy most vissza kell menni Saigonba valami hivatalba, sorban állni, fizetni, még legalább 2 nap csúszás, közben már rég vissza kellett volna érnünk és nem tudjuk intézni a kambodzsai dolgainkat. Mindehez párosult a nagy kérdés, hogy mindezt miből, mert a már említett vásárlási láz során mi minden pénzünket elköltöttük és csak az én kambodzsai vízumomra tartalékoltunk $25-t. Ekkor szerencsére ki tudja milyen isteni sugallattól vezérelve megkértünk egy pasit, hogy ugyan segítsen már rajtunk. A státuszával nem voltunk teljesen tisztában, de ott sertepertélt és segítkezett, így alkalmasnak tűnt. Mondtuk, hogy kórházban voltunk azért késtük le a határidőt és hogy muszáj mennünk, mert dolgoznunk kell, továbbá, hogy sok pénzünk nincs. Ő nagyokat sóhajtott, hogy most aztán feladtuk a leckét, de végülis $40-unk bánta az akciót. A likviditási gondjainkat is segített megoldani, mikor átjutottunk a határon megálltunk egy a automatánál, ahol kivettük a hiányzó összeget. Még a happy end előtt azonban a kambodzsai határőrökkel is meggyűlt a bajunk, akik a jó istennek nem voltak hajlandóak olyan vízumot adni, amilyet mi kértünk, mert szerintünk nekem az jó, amit ők adnak. Itt én már minden türelmem elvesztettem, Boca még lelkesen magyarázott, hogy higgyék már el, hogy nekünk a business vízum kell. Én szakítottam meg a meddőnek tűnő vitát, hogy leszarom, adjon amilyet akar. Bár ekkor már be volt ragasztva az útlevelmbe a sima turista vízum, ezért is gondoltam, hogy nincs esélyünk csatát nyerni.
A határ túloldalán nagy megkönnyebbüléssel haraptam bele a még Saigonban reggel vásárolt szendvicsembe, és örömöm csak az árnyékolta be, hogy ráharaptam egy csili paprikára, amitől 2 órára lezsibbadt az egész szám.

A vietnámi útinaplóból eddig kimaradt Hué és Hoi An. Mielőtt még a feledés homályába vesznek az emlékek, pótoljuk ezek leírását.

Hanoi után Hué igazi felüdülés volt. Ide már ugye 4-en érkeztünk, hisz Bence is beért minket. Az idő is sokkal jobb volt, a motorok száma is egy millió alá zuhant, mi is jobban éreztük magunkat. A vonatról leszállva Dávid által diktált gyorsgyalogló tempóban nekivágtunk a szálláskeresésnek. Viszonylag hamar letudtuk és némileg felfrissülve az éjszakai vonatút után nekivégtunk a városnak.

A város fő látnivalója a tiltott város, ahol a császár lakott teljes családjával. Az épületek nagy része sajnos nem élte túl a történelmi viharokat. Most felújítások zajlanak, de ha jól emlékszem nincs teljes egyetértés azügyben, hogy ezt hogyan, és milyen mértékben kéne megtenni.

A második napon egy motoros kirándulásra mentünk főként a város körüli látványosságokra koncentrálva. A szokásos alkudozással indult a program. Vietnámban ez kicsit keményebb, mint amihez mi vagyunk szokva, de végül sikerült egy fejenkénti 6 dolláros tarifát elérnünk.

Először egy pagodához mentünk, ahol még elcsíptük a reggeli szertartás végét. Nagyon békés, szépen rendben tartott hely volt.

Ezt némi élesváltással egy amerikai bunker követte, ami lényegében egy beton kúp volt egy hegy tetején. Stratégiai helyzetét az alábbi kép is jól mutatja.

Kísérőink sokat nem tudtak hozzáfűzni ahhoz, amit magunktól is épp láttunk annak ellenére, hogy ez az alku részét képezte. De még így is érdekes volt mindegyik hely ahova elvetődtünk. Főleg, hogy mindenhol keveredett valahogy a hely történelme és az épp zajló élet. A bunker mellett például egy menyasszonyt és vőlegényt fotóztak és videóztak, a fotós teljes beleéléssel instruálva őket, még azzal sem törődve, hogy mi épp besétáltunk a képbe.

Megnéztük még Tu Duc király sírját, ami egy hatalmas park nagyjából 50 épülettel, amiből sokat ő tervezett és talált ki. Őt tekintik az utolsó vietnámi uralkodónak, aki egy teljesen független országot irányított, nem sokkal utána a franciák megállíthattalanul betették a lábukat.

A kirándulás legjobb részénél sajnos mindannyink fényképezőgépe lemerült. Egy japán hídhoz mentünk el, ami mellett egy pici, kis jóindulattal néprajzi múzeumnak nevezhető intézmény állt. Egy jópofa öreg néni mutogatta végig, hogy használták régen a kézzel eszkábált öntöző berendezéseket, hogy tisztították és őrölték a rizst és milyen módszerekkel fogtak halat. Itt is vártuk a végén, hogy mennyibe is került nekünk mindez, de érdekes módon kimaradt ez a kis lezárás. Itt tényleg szívesen és örömmel mutattak meg mindent. Végül persze adtunk a néninek egy kis pénzt, mert mint megtudtuk, a múzeumban lakik, nincs családja.

Másnap indultunk Hoi An-ba, amit Dávid és Bence motorral kívánt megközelíteni. Az esti alkudozásnál egy apró részletet nem említett a szervező figura, miszerint is ebben az időszakban egy héten 4 nap esik az eső és az aheti jóidőt mi már ellőttük az előző 3 napban. A túrát viszonylag hamar, eléggé átfagyva és átázva adták fel és váltottak helyi buszra.

Hoi An egy hihetetlenül szép és hangulatos kisváros, ami szerencsésen megúszta a bombázásokat és harcokat, így tele van régi házakkal, pici utcákkal. Fő attrakciója pedig nem más, mint hogy gyakorlatilag minden második boltjában egy szabóság, vagy cipészet üzemel. Bármit elkészítenek 1 nap alatt, legyen az kabát, estélyi, vagy csizma. A boltok tele vannak eddigi modellekkel, de magazinból is lehet választani, ha a kedves vendégnek valami határozott elképzelése van. Érdekes módon itt nem csak engem kapott el a harci láz, hanem a fiúkat is. Bence és Dávid hihetetlen mennyiségű pólót vásárolt, mi meg a piac legbelsőbb bugyraiba merészkedve alkudoztunk tálakra mindeféle méretben. Végül kabátot is csináltattam, bár hosszasan vívódtam. Esténként az utcákban lampionok égtek és mindehol emberek sétáltak. A karácsonyi lakománkat itt fogyasztottuk el. Még vietnámi vörösbort is legurítottunk a végén.

Ma reggel végre kiderült, hogy este elhagyhatjuk Nha Trang városát, ahol egy hetet rostokolni kényszerültünk holmi torok- és bőrbetegség miatt. Mindkettőnk állapota jelentősen javult a kezelés hatására, tüneteink ismét az ingerküszöb alá kerültek. Az alapos doki is már bízakodó és az eredeti tünetek 20%-ánál húzta meg azt a határt, amikor már Annának nem kell visszamenni a kórházba, tehát utazhatunk tovább. Kisebb adminisztratív fennakadást nem számítva, úgy tűnik, hogy anyagilag is rendezett a dolog, a biztosító állja a költségeket és nekünk nem kellett fizetni semmit a kezelésért és gyógyszerekért sem.

Én az egyik tétlen napon elmentem a közeli szigetekhez hajótúrázni Gáborral és Katival, akik Anna ismerősei és eredetileg Saigonban tervezünk Szilveszterkor összefutni. Mivel ők délről utaznak észak felé, itt történt a találkozás és a tapasztalatainkat is megoszthattuk egymással a mögöttünk hagyott országrészről. A hajótúra egyébként kis extra sörfogyasztással és akváriumi belépővel sem került 2000Ft-nál többe és amit ezért cserébe kaptunk, maximálisan kielégítő volt.
Összeszedtek minden utast szokás szerint a hoteljéből busszal, azzal kimentünk a közeli kikötőhöz. Ott aztán kiderült, hogy ez is egy igen komoly tömeget érdeklő kirándulás. A buszokról a hajók felé ipari méretekben terelték a turistákat. Nyitott hajókba ültünk be szorosan és kisvártatva indultunk is az első megálló felé. Idáig még egész aggasztó volt a méretek és a túl nagy rutinosság miatt. Halong Bay jutott eszembe, ahol ugyanígy kezdődött a móka és ilyen maradt végig. Itt azonban fokozatosan megjelent a személyes varázs és egyediség a programban. A személyzet pár hajósból és egy jó szövegelő érzékkel megáldott túravezetőből állt, aki először mindig vietnámiul, majd angolul mondta el bölcsességeit a mikrofonba (a turisták majdnem fele helyi volt). A vietnámiak sokat nevettek a szövegén, a külföldiek már kevesebbet, de azért az érződött, hogy nem teljesen kókler a fickó. Elég jól fenntartotta a közönség figyelmét azon a 10km-en amíg az első szigethez értünk. Itt egy kis búvárkodásra, fürdésre nyílt lehetőség. Gábor el is merült a habokban, én egyelőre csak a lábamat áztattam a parton. A következő etapon felszolgálták az ebédet. Az utastér padjait ügyesen egy egybefüggő nagy asztallá alakították, fél társaság maradt a széleken, másik felét felküldték a teraszra. Kipakoltak jó sok tányért kis húsokkal, zöldséggel, rizzsel, bár nem tűnt valami soknak. Ennek ellenére szerintem alig a felét ette meg a társaság, pedig finom volt. Mi magyarok ettünk a legtovább természetesen, pedig voltak lengyel és orosz utastársak is.

Már a kaja előtt mondta a vezér, hogy mivel szülinapja van, egy kis meglepetéssel készült. Ahogy eltakarították az ebéd maradványait, előkerültek a hangszerek: dob, gitár és egy fergeteges amatőr koncertet nyomtak le a meglepett, de igen elégedett közönségnek. Az esemény csúcspontjaként a szikár helyi túravezető egyszercsak transzvesztitának öltözve ugrott elő a háttérből, még tovább fokozva a poént.
A következő kikötőben még mindig tartott az ünnepi hangulat. Vezetőnk a vízbe ugrott és egy nagy úszógumihoz kötözött rekesz bort úsztatott be maga mellé, ezzel invitálva a közönséget, hogy aki követi példáját, hörpinthet az amúgy maximum aszali minőségű helyi vörösborból. Természetesen nem kellett sokáig várni a férfiközönség megmozdulására, sorra ugráltunk befelé, többen (köztük én is) az emeletről, rendesen áztatva a még hajón lévőket.

Innen aztán egy 3. szigetre vonultunk, ahol külön belépőért (500Ft) meg lehetett nézni egy közepes állatkerti akvárium komplexumot. Volt néhány érdekes darab benne, pl. 1.5 méteres böszme nagy halak, de alapvetően mocskos vízben tartott szerencsétlen állatokat lehetett látni. Az árát kis jóindulattal azért megérte.
Nagyon elégedetten köszöntünk el a társaságtól, igazán remek hangulatot csináltak. Maguk a szigetek nem voltak különlegesek, de ezzel a hozzáadott értékkel nagyon élvezhetővé tették. Annyira jól kijöttek az időből, hogy szerintem ezt a szülinapos dolgot csak kitalálták és valójában minden nap ezt a programot adják le, így mindenki privilégiumnak élheti meg a zenélést és vízben koktélozást.
Ma éjszaka átbuszozunk Saigonba, már reggel lesz, mire odaérünk. Mivel sietni kell már vissza Siem Reapba, valszeg csak 1 további éjszakát töltünk ott, vagy még annyit sem.

30-án estére már megvolt az éjszakai vonatjegyünk Saigonba és egy fasza szilveszteri bulinak néztünk elébe Vietnám legnagyobb és legforgalmasabb városában. Aznap Anna már nem volt valami jól, mert egy kisebb csomó nőtt a nyaka jobb oldalán, ami gyengüléssel és némi lázzal is járt. Ezért ő nem jött velünk egy klassz motorozásra a Nha Trang környékére. Mire hazaértünk, a dudor csecsemőfej nagyságúra kezdett nőni, ezért a hátralévő 3 órában még beiktattunk egy kórházi látogatást. Az események itt felgyorsultak, hívtak nekünk egy taxit a mindössze 2km-re lévő kórházba, ami egy korrekt kis intézmény egy nevenincs úton egy vasasbolt és itallerakat közt. Nem volt nagy várakozó tömeg és hamar bejutottunk az ügyeletes dokihoz. Amikor Anna félrehajtotta frizuráját, a szemei kissé elkerekedtek. Angolul elég jól beszélt, tehát még az egészségügyi szakszavakkal is egész jól elboldogultunk. Rögtön vérvételt, ultrahangot és az aznapi vonatozás elfelejtését indítványozta.
Mivel nekem is hetek óta volt egy kisebb problémám, én is bejelentkeztem a rendszerbe és az én panaszaimat is kivizsgálta. Arról van szó, hogy egy ideje a lábamon keletkező sebek nem gyógyulnak be, maximum nagyon lassan, sőt, közben a használt sebtapaszok miatt keletkező horzsolások helyén is újabb sebek keletkeznek, tehát egy megállíthatatlannak tűnő folyamat az egész. Nekem is vérvételt és ultrahangot javasolt, a vonatozást addigra már elfelejtettem. Nálam egyszerű az eset, egy kötőszöveti fertőzés (cellulitis) a nyereményem, ami megfelelő antibiotikumos és gyógyszeres kezeléstől elmúlik 1 héten belül. (Ez időközben egyébként jó úton halad.)
Anna viszont intenzívebb infúzióra szorult, ezért bent is maradt a következő 2 éjszaka, így a helyi szilveszteri mulatozás is ugrott, hacsaknem tekintjük helyinek a kórtermet. Szolidaritásból én is befeküdtem mellé, szűken, de elfértünk az ágyon. A kórházi személyzet nagyon kedves és segítőkész, valamint nem háborodtak fel azon sem, hogy bent töltöttem az éjszakát. A termünk egy 2 fős, kábeltv-vel ellátott szoba, tehát a szolgáltatásra nincs panaszunk.
A sok infúzióra Annánál is megjelentek a javulás jelei, de egyelőre úgy fest, hogy 4-e előtt nem távozhatunk a városból. Ez pont az a nap, amikorra Siem Reapba akartunk visszaérni, tehát a saigoni program egész biztosan rövid lesz és a Mekong-delta megtekintéséről is lemondhatunk. Én azért holnap elmegyek egy kis szigetes hajótúrára még, hogy elüssem az időt.

Viszonylag kevés befizetett túrán vettem részt életemben és ez a kirándulás is csak megerősítette bennem ezt a hozzáállást. Az első ajánlathoz képest 30 dollárral olcsóbban vágtunk neki az útnak, ami némi sikerélményt jelentett, de aztán végig ott lebegett felettünk a csúnyán le vagyunk húzva leküzdhetetlen érzése.

A szervezők egy kisbuszba bezsuppoltak annyi túristát, amennyi fizikailag lehetséges volt, majd ledöcögtünk a Halong öbölhöz. Ott felszálltunk a hajónkra, ami egész jól nézett ki, de közel sem annyira, mint az iroda katalógusában.

Rengeteg hajó volt még a mienken kívűl kifutásra készen. További kisebb és nagyobb buszokból ömlöttek a túristák, akik tétován ácsorogtak, a hozzájuk tartozó szervezők pedig kiabálva terelgették őket. Mi próbáltuk felmérni kikkel is leszünk 2 napig együtt és szerencsére elég jófej társaság jött össze. Volt 2 spanyol lány, 2 ausztrál, egy francia, egy kanadai fiú, egy kínai pár és egy vietnámi család.

Az öböl természetesen csodálatosan szép. Sajnos mi csak ebben a ködösebb téli időben láthattuk, de még így is lenyűgöző volt. A program viszonylag kevés pontból állt: érkezés után ebéd a hajón, ismerkedés a többiekkel. Majd nagyjából egy óra múlva megérkeztünk az első állomáshoz, egy barlanghoz. Felcaplattunk, megnéztük, közben ezer másik ember lihegett a nyakunkban. Ezt követően kajakokba ültünk és nagyjából 40 percet kajakozhattunk, mivel már ment le a nap. Miután ezzel is megvoltunk, visszaszálltunk és a hajóról beugrálhatott aki akart a vízbe. Mivel nem volt túl meleg, viszonylag kevesen éltek a lehetőséggel, nagyjából csak a fiúk. Vacsora, további beszélgetés az utastársakkal, majd szunya.

A másnap viccesebb volt. Reggel szétosztották a társaságot, aki 3 napra fizetett be átszállt egy másik hajóra. Nem sokkal ezután a mi kis 2 napos csapatunk is, ami akkor már csak 5 főből állt. A másik hajón borúsabb arcok fogadtak minket, ők az alap ellátásra fizettek be.

Megálltunk egy úszó falunál, ahol egy kis csónakkal körbe vittek volna a helyiek (nagyjából 20 perces program), de azt addig nem közölték, hogy ez nincs benne az árban és fejenként 2 dollárt kéne fizetnünk. Nem éltünk a lehetőséggel.

Miután ezt letudtuk, kivittek minket a partra, ahol nagyjából egy órát vártunk a buszunkra, majd elvittek minket enni. A többiekkel jókat röhécseltünk a szervezőkön, akik mindig roppant ügyesen kijöttek az összes kínosabb helyzetből. (Mikor jön a busz, miért állunk az út szélén, stb.) Persze ezek buta európai kérdések, ez itt nem így megy. Hiába tudom, mégis néha előtörnek belőlem az otthoni elvárások.

Mi ekkor már többször pedzegettük, hogy nekünk Hanoi-ból megy este a vonatunk és azon szeretnénk rajta lenni.

Végül ez sikerült, Bence is sikeresen beért minket, aki az elmúlt napokat a londoni reptéren töltötte egy örjöngő tömeg közepén. A hálófülke egész jó volt, szerencsére az út végére megtudtuk, hogy a jegyekért 10 dollárral többet fizettünk, mint amennyit kellett volna. Sebaj, megérkeztünk Hué-be, ahol végre meleg volt!

Hanoi nem lesz benne a top 10 közt a 'Városok, ahol szívesen élnénk' listán. Az Old Quarterről a Lonely Planet ódákat zeng, hogy mennyire bájos, energikus, pörgő, élettel teli. A szükös utcák, extrém kis szélességű épületek és sokféle étterem, kocsma valóban kölcsönöznek némi bájt a városképnek, de ebben nincs sok idő elmélázni, mert aggresszíven közlekedő motorosok és autósok kerülgetik az embert centikre, lassítás nélkül, de hangosan dudálva. Kambodzsában azt gondoltam, hogy a kaotikus közlekedésnek az a csúcsa, de az ehhez képest egy könnyen megszokható morál, ahol a résztvevők figyelnek egymásra, szükség esetén lassítanak és kerülnek. Nos, itt nem így van, itt nem lassítanak és nem kerülnek, csak közvetlen életveszély elhárítása érdekében. A helyzetet remekül érzékelteti az az eset, amikor egy forgalmas, többsávos úton gyalogoltunk a széles járdán, közben a lámpák miatt torlódás alakult ki, ezért a motorosok a járdára felpattanva próbáltak előnyre szert tenni és eközben pofátlanul ledudálni azokat a gyalogosokat (köztük engem), akik merészeltek akkor a járdán gyalogolni. Engem egy kis 20 éves kis picsa dudált le, akinél szóvá tettem, hogy esetleg takarodjon vissza az útra, de nem igazán értette mi a problémám.
Az otthoni gyalogosjogok harcos képviselőinek mindenképp ajánlott ide látogatni terepszemlére. A járda mindenhol motortároló, a faltól a padkáig. Van ahol kerülgetéssel lehet köztük haladni, van ahol le kell menni az útra a fent említett körülmények közé. Azt a legalapvetőbb figyelmességet sem teszik meg, hogy hagyjanak egységesen fél méteres helyet az üzletek előtt. Ha a motor nem foglalja el teljes szélességében a járdát, akkor hol a falig van tolva, hol a padkáig, mindenféle kölcsönös megegyezés nélkül. Ha gyalogosként keresztezed egy éppen elindulni készülő motoros útját, ne gondold, hogy azt a 2mp-et megvárja, amíg elhaladsz mellette. Nagy eséllyel eléd vág, vagy közted és utastársad közt indul el kövér gázzal. Valamiért ez a kultúra igazi faszkalappá változtatta a város lakosságának túlnyomó részét.

Ennek ellenére sokat mászkáltunk és megnéztünk pár nevezetességet a környéken. Ho Chi Minh mauzóleumát csak kívülről láttuk, mert zárva volt épp, de nagyon nem hiányzott ez a nevezetesség és a katonás rend, ahogy el kellene haladni a múmia előtt.
A legszebb rész egy kisebb tó közepén található pagoda, meg az Irodalom Templomának kertje. Ezek a nyugalom szigetei ebben az élhetetlen városban.
A vietnámiakkal kapcsolatban egyébként komoly előítéleteink voltak, melyeket fentiek ellenére is revideálni vagyunk kénytelenek. Konfliktusunk nem volt, a legtöbb pofa akivel kapcsolatba kerültünk, rendes, vidám ember volt, legfeljebb kicsit simlis.
Az időjárás sem volt valami pazar. Ilyenkor teljesen borult az ég, párás a levegő és néha esik is, szóval elég szomorkás.
Kár, hogy nem tudunk sok pozitívumot mondani, mert ami jó és érdekes a városban, azt megkapjuk Kambodzsában is, a hátrányok nélkül, vagy kisebb mértékben.
Amiben nem kellett csalódnunk, az a kaja. Sok hasonlóság mutatkozik a khmer konyhával, de pár sajátosság is megjelenik.

Jártunk még egy háborús múzeumban, ahol a vietnámi nép összes jelentős háborújáról beszámolók láthatók. Természetesen erősen hangsúlyozva a sikeres hadműveletek jelentőségét és bemutatva a vietnámi katonák emberségét, ahogy pl. kulacsból vizet adnak a sérült amerikai hadifoglyoknak. Kisebb időutazás ez a múzeum, hiszen ez egy kommunista ország, annak pár ismert jellemzőjével. A múzeum előtti téren pl. egy méretes Lenin-szobor emeli intőn a karját a magasba.

Közben már éjszaka levonatoztunk Hue-be, sőt előtte voltunk egy 2 napos hajós túrán a Halong-öbölben, de ezekről majd a következő számban írunk.