A vietnámi útinaplóból eddig kimaradt Hué és Hoi An. Mielőtt még a feledés homályába vesznek az emlékek, pótoljuk ezek leírását.

Hanoi után Hué igazi felüdülés volt. Ide már ugye 4-en érkeztünk, hisz Bence is beért minket. Az idő is sokkal jobb volt, a motorok száma is egy millió alá zuhant, mi is jobban éreztük magunkat. A vonatról leszállva Dávid által diktált gyorsgyalogló tempóban nekivágtunk a szálláskeresésnek. Viszonylag hamar letudtuk és némileg felfrissülve az éjszakai vonatút után nekivégtunk a városnak.

A város fő látnivalója a tiltott város, ahol a császár lakott teljes családjával. Az épületek nagy része sajnos nem élte túl a történelmi viharokat. Most felújítások zajlanak, de ha jól emlékszem nincs teljes egyetértés azügyben, hogy ezt hogyan, és milyen mértékben kéne megtenni.

A második napon egy motoros kirándulásra mentünk főként a város körüli látványosságokra koncentrálva. A szokásos alkudozással indult a program. Vietnámban ez kicsit keményebb, mint amihez mi vagyunk szokva, de végül sikerült egy fejenkénti 6 dolláros tarifát elérnünk.

Először egy pagodához mentünk, ahol még elcsíptük a reggeli szertartás végét. Nagyon békés, szépen rendben tartott hely volt.

Ezt némi élesváltással egy amerikai bunker követte, ami lényegében egy beton kúp volt egy hegy tetején. Stratégiai helyzetét az alábbi kép is jól mutatja.

Kísérőink sokat nem tudtak hozzáfűzni ahhoz, amit magunktól is épp láttunk annak ellenére, hogy ez az alku részét képezte. De még így is érdekes volt mindegyik hely ahova elvetődtünk. Főleg, hogy mindenhol keveredett valahogy a hely történelme és az épp zajló élet. A bunker mellett például egy menyasszonyt és vőlegényt fotóztak és videóztak, a fotós teljes beleéléssel instruálva őket, még azzal sem törődve, hogy mi épp besétáltunk a képbe.

Megnéztük még Tu Duc király sírját, ami egy hatalmas park nagyjából 50 épülettel, amiből sokat ő tervezett és talált ki. Őt tekintik az utolsó vietnámi uralkodónak, aki egy teljesen független országot irányított, nem sokkal utána a franciák megállíthattalanul betették a lábukat.

A kirándulás legjobb részénél sajnos mindannyink fényképezőgépe lemerült. Egy japán hídhoz mentünk el, ami mellett egy pici, kis jóindulattal néprajzi múzeumnak nevezhető intézmény állt. Egy jópofa öreg néni mutogatta végig, hogy használták régen a kézzel eszkábált öntöző berendezéseket, hogy tisztították és őrölték a rizst és milyen módszerekkel fogtak halat. Itt is vártuk a végén, hogy mennyibe is került nekünk mindez, de érdekes módon kimaradt ez a kis lezárás. Itt tényleg szívesen és örömmel mutattak meg mindent. Végül persze adtunk a néninek egy kis pénzt, mert mint megtudtuk, a múzeumban lakik, nincs családja.

Másnap indultunk Hoi An-ba, amit Dávid és Bence motorral kívánt megközelíteni. Az esti alkudozásnál egy apró részletet nem említett a szervező figura, miszerint is ebben az időszakban egy héten 4 nap esik az eső és az aheti jóidőt mi már ellőttük az előző 3 napban. A túrát viszonylag hamar, eléggé átfagyva és átázva adták fel és váltottak helyi buszra.

Hoi An egy hihetetlenül szép és hangulatos kisváros, ami szerencsésen megúszta a bombázásokat és harcokat, így tele van régi házakkal, pici utcákkal. Fő attrakciója pedig nem más, mint hogy gyakorlatilag minden második boltjában egy szabóság, vagy cipészet üzemel. Bármit elkészítenek 1 nap alatt, legyen az kabát, estélyi, vagy csizma. A boltok tele vannak eddigi modellekkel, de magazinból is lehet választani, ha a kedves vendégnek valami határozott elképzelése van. Érdekes módon itt nem csak engem kapott el a harci láz, hanem a fiúkat is. Bence és Dávid hihetetlen mennyiségű pólót vásárolt, mi meg a piac legbelsőbb bugyraiba merészkedve alkudoztunk tálakra mindeféle méretben. Végül kabátot is csináltattam, bár hosszasan vívódtam. Esténként az utcákban lampionok égtek és mindehol emberek sétáltak. A karácsonyi lakománkat itt fogyasztottuk el. Még vietnámi vörösbort is legurítottunk a végén.