A tuktukostól való elbúcsúzást követő 24. másodpercben észrevettük, hogy a Hanoi-ba tartó járatunkat törölték. A tervezett időpont után fél órával viszont újabb járat volt megjelölve ugyanoda, ezért valami megmagyarázhatatlan optimizmustól vezéreltetve azt gondoltuk, hogy az jó lesz nekünk is. Bizonytalanul beálltunk a checkin sorba, de aztán erősödött a gyanú, hogy ezt nem kéne ennyiben letudni, nyilván nem véletlen a törlés és nem triviális, hogy a másik járaton befogadnak, csak azért, mert az nekünk is jó irány. Megkérdeztünk egy reptéri dolgozónak látszó khmert, aki persze rögtön mutatott a hanoi sorba. Esélyes volt, hogy nem értette a kérdést és mi bizonyára nem tudunk olvasni és csak azt akartuk megkérdezni, hol kell Hanoi felé sorban állni, nem azt, hogy hova álljunk a járatunk törlését követően. A Vietnam Airlines pultja, de még egy információs pult nem sok, annyi se volt a teremben. Végülis jobb választásunk tényleg nem volt, mint sorban állni, ezért ennél maradtunk és egy másik dolgozótól is megkaptuk a megerősítést, hogy nekünk az jó lesz. Jó lett. Utólag belegondolva, talán csak annyiról volt szó, hogy eredetileg volt 2 járat, de nem kell el elég jegy, hát összevonták őket.
Leperkáltuk a fejenként $25 távozási sarcot, átestünk a szokásos vizsgálatokon. Elég nagy tömeg volt ezen a kis reptéren, szóval az 1 órával korábbi kiérkezés itt sem hülyeség. Negyed órával az indulás előtt lehuppantunk a váróteremben, ahonnan már csak egy üvegajtó választott el a géptől.
Annához odajött egy fiatal ázsiai nő és arra kérte, segítsen értelmezni az kenőcse tubusának apróbetűs részét. Ő fogkrémnek gondolta, de fura íze volt. A tubusra az volt írva, hogy Propoliszos Balzsam, magyarul. Anna mondta, hogy ő egyébként magyar és szívesen elmondja, milyen hatóanyagokat tartalmaz, milyen felhasználás javasolt. Erre elég nagy nevetés tört ki, mert utastársunknak is leesett az az abszurd helyzet, hogy a Budapesten vásárolt kenőcséről a Siem Reapi reptéren pont egy magyartól érdeklődik véletlen kiválasztást követően. A nőnek nagy szerencséje volt, mert a magyaron kívül még csehül és szlovákul voltak rajta instrukciók, de e 3 népcsoport valószínű lélekszáma sem lett volna jelentős ebben a nem túl zsúfolt, távoli reptér várótermében.
A repülőgépre felszálláskor akár választhattuk volna a bangkoki gépet is. Az üvegajtón áthaladva egyből a flaszteron találtuk magunkat a sötétben és senki nem terelgette az utasokat, hogy a 3 gép közül melyikre szálljanak. Beszálláskor senki nem kérte a beszállókártyánkat. A Vietnam Airlines gépe egyébként igen kényelmes volt. Ekkora lábhelyet még sehol sem láttam. A kaja szolid, de finom volt, a repülés és leszállás hibátlan. Sok intő javaslatot olvastunk a vietnámiak lehúzósságáról, rámenősségéről, ezért nagy várakozással tekintettünk az érkezésre és próbáltunk felkészülni a városba való bejutás megpróbáltatásaira. Ehhez képest különösebb probléma nélkül megtaláltuk a megfelelő minibuszt, ami fejenként $2-ért hoz be a 35 km-re lévő város megfelelő negyedébe, a szembejövő taxisofőrök az első határozott nem után irányt változtatnak és a minibusz is a jó helyen rak ki. Késő este van, elég kihalt a város, ez is furcsa. Nagyobb életre számítottunk. Gyalog indulunk el, miután a Lonely Planet térképe alapján alapos a gyanú, hogy jó helyen vagyunk és tudjuk merre van az Old Quarter. Taxisok persze próbálnak felvenni, de ellenállunk. Aztán az egyik kicsit jobban kitart, mondja, hogy tud $15-20-ért is szobát. Sokalljuk, mondjuk $10-ért már lehet, hogy érdekel. Egy idő után eszébe jut, hogy azért olyat is tud és $2-ért hajlandó elvinni oda. Rászánjuk magunkat, megyünk jópár tömböt, ami kocsival nem sok, de gyalog azért mégse lett volna jó. A városkép is úgy alakul, hogy arra még ismeretlenül is rá lehet mondani, hogy ez már az Old Quarter lehet, mert lehet látni embereket az utcán és éttermekben. A szállás szerény, de egy éjszakára biztos jó lesz. A szobában van wifis internet, persze jó szar, mint ahogy eddig mindenhol Délkelet-Ázsiában.

Úgy látszik János beszéde nagy hatást gyakorolt az igazgatóra, mert péntekre meghívott minket, pár tanárt és az antropológia körös diákokat egy egész napos kirándulásra. Sajnos pont úgy jött ki, hogy a német lányoknak hivatalos ügyben el kellett utazniuk, de Ádám és Dorin (Ádám barátnője, német önkéntes lány) szívesen csatlakoztak a csapathoz.

A cím egyébként megtévesztő, a kirándulásnak semmi köze nem volt az emberi jogokhoz. Az emberi jogok napja nemzeti ünnep és egyben tanítási szünet, de ezen kívül a nap folyamán utalás sem történt a témára.

Az igazgató pöpec kis programot talált ki nekünk. Reggel 6-kor találkoztunk vele és feleségével. Bepréselődtünk 4-en az autójába, majd útrakeltünk. A diákokkal és a többi tanárral egy másik találkahely volt megjelölve. Rövid várakozást követően egy nagy terepjáró gördült mellénk, amit az egyik diák vezetett. Róla addig a pillanatig azt hittem, hogy 15 éves. Meglepően sok ember szállt ki a kocsiból: a 6 diák és még 2 tanár. Úgy ítélték meg, hogy mi nagyon kényelmetlenül ülünk, ezért átvariáltuk az ülésrendet. Ádám és Dorin átszálltak a nagy kocsiba, egy tanár pedig átült hozzánk. Igazából szerintem ez sokat nem segített, nem is nagyon mertem a dzsipre nézni, hogy ők hogy ülnek végül.

Az első programpont az igazgató ismerősének esküvője volt. Mint megtudtuk, az esküvő már előző este elkezdőtött. Akkor valami megelőző szertartás volt, aminek hajvágás is a részét képezi, illetve ha jól értettem annak csak imitálása.

Mi most magát a házasságkötési ceremóniát láttuk. Gyakorlatilag sodródtunk az árral, ahogy megérkeztünk és boldogan üdvözöltek minket, máris székeket varázsolatk elő a semmiből és leültettek minket. Kis ajándékcsomagokat is kaptunk, amiben banánlevélbe csomagolt édességek voltak és egy kistasakban pénz. A ceremónia után a székeket gyorsan összeszedték és asztalokat húztak a helyükre. Ahogy leültünk, azonnal megjelentek a levesestálak és tányérok, evőeszközök és üdítők az asztalon. Mi hamar felmértük, hogy itt nincs apelláta, a vendégsereg részét képezzük és fogyasztanunk kell.

Nem tudom, hogy emiatt-e, vagy a pár napja húzódó gyomorbajom egyébként is szolgáltatott volna kellemetlen perceket, de pár órával később majdnem bedobtam a törölközőt és hazakullogtam. Az esküvőnek egyébként itt vége is lett, illetve estére gyűltek ismét össze a bulira.

Mi tovább robogtunk a Tonle sap tóhoz, ahol is hajóra szálltunk. Itt már egyértelműen látszott, hogy egész más viszony van diákok és a tanárok közt, mint nálunk. Persze mivel nem beszélek khmerül, nem érthettem, hogy hogy beszélnek egymással, meg az is lehet az oka, hogy ők már egy összeszokott csapat, de valami olyan természetességet éreztem köztük, amit otthon nagyon ritkán. A srácok mindenféle zeneszerszámmal is készültek és azonnal zenélni és énekelni kezdtek, ahogy elindult velünk a hajó.

Az egyik tanár is beszállt a bohóckodásba, ráadásul ő alig néz ki idősebbnek, mitn a diákok. Teljes volt az összhang. Az egyik diák egyébként magától elkezdte kérdezgetni a hajót kezelő fiút, hogy akkor ők hogy is halásznak pontosan, meg hogy laknak az úszó faluban, amit aztán fordított nekem angolra. Sajnos ezekben percekben kezdett el rakoncátlankodni a gyomrom és folydogálni a hideg izzadság a homlokomon, így nem annyira tudtam figyelni. Ezt a kérdést egyébként sikeresen megoldottuk, így nem kellett megszakítani a kirándulást. Örök hála az igazgató feleségének!

Ebédelni egy faluba mentünk, egy egész különleges vendéglőbe, ahol ebéd után függőágyakban lehetett sziesztázni. Mondanom se kell, hogy a sörök és Ádám pálinkájának felbukkanása után a társaság egyre jobb hangulatba került. Az étterem tulajdonosait is ismerte az igazgató, régebben arrafelé dolgozott, a közeli falubeli iskolában. A pincér fiút is megkínáltuk pálinkával és ő is bekapcsolódott az ebéd utáni beszélgetésbe.

A nap lezárásaként az igazgató szülőfalujába mentünk, az anyukája házához. Ahhoz képest, hogy a 6 diák városi gyerek, és néhány dolgora ők is rácsodálkoztak, elég hamar ráéreztek a vidéki lét szépségeire. Ledobták a cipőjüket, feltürték a nadrágjukat és belevetették magukat a kertbe. Cukornádat vágtak és pucoltak, yam gyökeret tisztogattak, és mindenféle finom gyümölcsöt majszoltunk közösen. Nekem Tiszagyenda jutott eszembe és az ott töltött gyerekkori nyarak. A kert szépen rendben volt tartva, külön kis veteményesekkel, házkörül csirkékkel, kutyákkal, szóval tényleg minden olyan volt, csak cseresznye helyett banán, krumpli helyett yam termett a kertben.

Az igazgató csatlakozott az esti lakodalmi bulihoz, minket meg a kollegája visszafuvarozott a városba. Mire visszaértünk Siem Reapba már jó fáradtak voltunk

Még nehezen áll rá a fülem a khmer nevekre, ezért sajnos egy csomó mindent újra meg kell kérdeznem, mint pl a falvak neveit, ahol voltunk, mega gyümölcsök nevét, amiket ettünk. Biztos, hogy az ilyen programok sokat segítenek a terveinkben, egyrészt mert már szinte haverokként lehet a diákokkal beszélni, meg mi is jobban látjuk, hogy ők milyenek, mi érdekli őket jobban, milyen feladatokra lehet őket rávenni.

Senkit nem lepek meg a hírrel, hogy az első hetem úgy elröppent, mint a szél. Azt hiszem, hogy a főbb szereplőkkel már sikerült találkoznom. Megismertem a két idősebb önkéntest, Ádámot és Katharinát, akik a zöld programot tanítják az iskolában, valamint a két fiatalabb német lányt, Robint és Hannát, akiknek kicsit nehezebb összefoglalni, hogy mi is pontosan a dolguk. János érezte is a zavart a rendszerben, így thai látogatását felhasználta, hogy pár napra átugorjon Siem Reapba. A 3 nap, amit itt töltött folyamatos rohangálás és találkozók és beszélgetések végtelen sora volt. Boca és én, mint hűséges fegyverhordozói kísértük mindenhova. Midegyik önkéntessel találkozott és beszélt, hogy mi hogy ment eddig, ki mit gondol. Az iskolában is jártunk, ahol így én is találkozhattam az igazgatóval, pár tanárral és néhány diákkal.

Katharináéknak már ugye a lezáráson kell gondolkozniuk, ők ezen a héten befejezik a tanítást. A 2 fiatalabb lányzónak még jó sok hónap áll a rendelkezésére. Nekik nem kisebb a feladatuk, mint hogy érdekes és időtálló kapcsolatokat építsenek ki a helyiekkel. Úgy kell tanítaniuk, hogy közben ők is tanulnak, és ráadásul a khmerekben saját kultúrájuk iránti érdeklődésüket és büszkeségüket is felébresszék. Mi sem egyszerűbb. János igyekezett megnyugtatni őket, hogy ő is tudja, hogy ez nem könnyű és hogy próbáljuk minél játékosabban és lazábban megközelíteni a kérdést. Ehhez persze most is sokat mesélt, hogy jobban értsük mi is, és a lányok is, hogy milyen ez a kultúra és a benne élő emberek. Mindennek vicces lezárása volt, amikor beültünk a vacsora után kávézni és a pincér fiúval hosszasan beszélgetett Ázsia történelméreől, a thai, khmer és vietnámi kapcsolatokról és a fiú folyamatosan nevetett, hogy a János hogy tudhat ennyi mindent.

Engem felcsigázott a feladat, hisz valójában itt arról van szó, hogy barátkozzunk a diákokkal. Arról, hogy engedjük nekik, hogy megismerjenek minket és közben reméljük, hogy mi is megismerhetjük őket.

János még szeretett volna egy egy napos kirándulást is beiktatni egy távolabbi helyre, amiről a disszertációját írja. Itteni jó barátja, Long Nary segítségét kérte, de úgy tűnt, hogy az időkorlát miatt nem tudjuk összehozni. De legalább Nary érdeklődését is sikerült felkelteni. (Naryéknál jelenik meg Boca hetente a számítógépeket karban tartani.)

Nary és a neje Phary nagyon érdekes pár egyébként. Hihetetlen, hogy mennyire sok lábon állnak és mennyire nyitottak. (Boca is írt már róluk korábban.) Ezt a fajta találékonyságot biztos hogy jó lenne megtanulni.

Vicces, hogy ez a hely mennyire meg tudja fogni az embereket. János ugye már 30 éve bukkan fel folyamatosan és imádja. Ezért is talál ki ilyen ambíciózus terveket. Katharina is mondta, hogy már most azon gondolkozik, hogy jöhetne vissza hosszabb időre. Reméljük összejön neki!
 

Ropke egy napi utazast kovetoen en is megerkeztem vegre Kamodzsaba. Erdekes volt, hogy most szinte otthon erzesem volt, ahogy a tuk tukba beulve elindultunk a repterrol a varosba. Most egy olyan gepen irok, ahol nem latszik az osszes irasjel, igy kisse lassan haladok. Boca a hatterben gepek belsejet porszivozgatja.

Eljottunk ahhoz a khmer hazasparhoz, akiknek a gepeit o tartja karban, hisz epp aktualissa valt az ellenorzes. Ebedre vendegul lattak minket es beszelgettunk. Van egy iskolajuk is, ahova epp szallingoztak a gyerekek a delutani orakra. Lehet, hogy januartol tudnek itt tanitani angolt. Mivel onnan mar csak 2 honapig maradunk, ezert vegig kell gondolni, es viszonylag hamar el is kell donteni, hogy erdemes-e ebbe most belevagni. A felesegnek nagy tervei vannak, fejlesztene az iskolat, szeretne nemzetkozi szintre emelni es ehhez jol jonne neki kulfoldi tanar. Eleg helyesen adta elo, nem volt tolakodo.

A gyerekek persze iszonyu aranyosak voltak, mind jo pici, nagy taskakkal. Az egyiket az anyukaja hozta es gyakorlatilag le kellett fejteni az anyja labarol. Aztan viszonylag hamar beletorodott, hogy be kell mennie az orara. A tobbseg egyedul jott, meg az egesz kicsik is.

Tegnap estetol en is ratertem a bicajos kozlekedesre. Este mentunk csak be vacsorozni, meg kicsit nezelodni. Sokaig aludtam, meg a meleg miatt csak keso delutan lettunk ehesek. Meg kellett allapitanom, hogy az en szivem is megkemenyedett mar a koldus gyerekekkel szemben. Foleg miutan Boca mondta, hogy vannak szulok, akik otthon uldogelnek, mig a gyerekeik az utcan kepeslapokat, meg egyebeket arulnak. Persze kivulrol meg mindig konnyu celpontnak tunok, mert egy kisfiu nagyon sokaig kitartoan alldogalt mellettem, pedig kerek perec kozoltem vele, hogy semmit nem fogok venni tole.

Boca mar teljesen beepult, sok helyen ismeroskent udvozlik, khmerul keri a szamlat, magabiztosan mozog mindenhol. Persze mindez normalis 3 honap utan, csak en most szembesulok vele.

Orulok, hogy itt vagyok, bar egy kicsit meg mindig hihetetlen, hogy eltelt egy ev. Meg kell szerintem par nap, amig teljesen atalok az itteni letre. Bar gondolhatjatok, hogy nem tul nehez megszokni a meleget es a finom gyumolcs turmixokat.

Cudar idők jártak errefelé. Borzongató 25 fokig süllyedt a hőmérő higanyszála. A helyiek és a betegeskedő barangok* elkezdtek rétegesen öltözködni. A betegeskedő helyiek vastag, téli jellegű gúnyákba bújtak. Elmondásuk szerint tényleg fáznak, nekik ez a 20-25 fokos tartomány elég szokatlan. Az öregek mesélik, hogy volt egyszer 16 fokos dermesztő fagy is, akkor reggel tüzet raktak az udvaron és kicsit melegedtek, mielőtt elindultak a munkába.

Mi viszont kicsit fellélegeztünk, nem csatakosan érkezünk a bringázás után és a ventillátorok is pihenhetnek. A hideget legfeljebb akkor érezzük az otthon megismert mértékkel, amikor zuhanyozni kell; a szobámban nincs melegvíz, azt csak egy nagy tartályban a nap melegíti, de a borús és - relatíve - hűvös időben nem melegszik fel komfortos szintre.
Rutintalan társaim azt gondolták, tényleg eljön a hűvös(nek mondott) évszak és fellélegezhetnek. Nem érdemes reménykedni, itt télen is nyári meleg van, ahogy az a napokban kezdett is már visszajönni.

* a barang szó eredetileg franciát jelent khmerül kissé pejoratív értelemben, mert ők voltak az első idegenek. Ma már a nyugati idegeneket hívják így és a pejoratív része is elkopott, annyira, hogy a külföldiek is előszeretettel nevezik magukat így. Az ázsiai és afrikai külföldieket nem hívják barangnak. Egyedül kérdéses az amerikai feketék státusza, mert ők turisztikai értelemben nyugatiak, ránézésre viszont afrikaiak.

Az önkénteseim fiatalabbik felének még mindig nincs napi rendes munkája, ezért külső segítséget vettünk igénybe egy német szervezettől és a már említett khmer kőrestaurátor családfőtől.
Találtak elfoglaltságot számukra, ami irodai és terepmunkából áll és az első betekintés alapján elég érdekesnek ígérkezik. Templomromokról származó kőtáblákat és szobrokat restaurálnak. A dolog a felméréssel és dokumentálással kezdődik. Pl. vannak fényképek a szobrokról kinyomtatva, azokra pauszpapírt tesznek és különféle szempontok szerint besatíroznak, vonalkáznak területeket. Pl. az egyik réteg a sérüléseket dokumentálja, a másik a törésvonalakat, a harmadik az élő környezet lenyomatait (pl. mohák). Mindegyik réteg 1-1 pauszpapírlap, ami dossziékba kerül. 1 szoborról több nézet is készül természetesen és látva a tárgyak mennyiségét, ez igencsak nagy munka.
A lapokat aztán gépre viszik, ott megvan a fotó és (nem Archi)CAD programban kézzel újrarajzolják a vonalakat, síkidomokat, így meglesznek a rétegek digitálisan is. Kukacoskodó kérdésemre, miszerint nem segítené-e őket, ha a pauszpapírokat precízen szkennelve már megkapnának rögtön a gépen használható digitális, vektoros rajzokat, nem tudtak egyértelmű választ adni. A német projekt-tagnak azért felcsillant a szeme, hogy hát igen, lehet, hogy ebben tudnék segíteni nekik. Valami alakfelismerő programmal biztos meg lehetne spórolni némi kézimunkát, bár az is igaz, hogy a rajzok a papíron jelen fázisban csak vázlatok, a pontos rajzok a gépen készülnek. Viszont lehet, hogy ez már okozat, azért nem pontosak a papírrajzok, mert úgyis nulláról újrahúzogatják a vonalakat, tehát ha lenne szkennelés, eleve pontosabban rajzolnának.
Hasonló tanácsokat szívesen adok még nekik ingyen, a komolyabb munkáért pénzt kérnék. Annál is inkább, mert a projektet részben finanszírozó Apsara szervezet (Angkor Műemlékvédelem) nem szórja 2 kézzel az ingyenes belépőket a romokhoz, még nekem sem, aki a terepen dolgozó önkéntesek munkáját felügyeli.
Másnap el is látogattunk egy múzeum alagsorába, ahol egy teremben sok és sokféle tárgy van felhalmozva. Egyszerű, de kiforrott módszerrel megy a puzzle összerakosgatása, a darabok (néha tonnásak) összeillesztése. A nehezebb darabokat természetesen nem elég valamiféle habarccsal összetapasztani. Mély lyukakat fúrnak amibe 6-12mm-es üvegszál rudak kerülnek epoxigyanta körítéssel. Az üvegszál rudak Németországból jönnek, egy fűrészlappal lehet őket vágni, de bika erősek és merevek; egy 10 centis darab simán megtart egy többszáz kilós követ a helyén anélkül, hogy mm-et is elmozdulhatnának a darabok. Azért az 1 db csörlő és raklapemelő mellé elkelne valami profibb szerkezet, amivel a többmázsás köveket pontosan egymáshoz tudják csúsztatni. Ottlétünk alatt rakták fel egy 2 méteres faragvány utolsó darabját, de ott már csörlőzni kellett, ékelni, emelni és ebbe még a khmerek is beleizzadnak.
Ezen kívül a rések esztétikai és strukturális javítására is számtalan technikájuk és anyaguk van.
Láttunk tehát egy cseppet belehullani a tengerbe, ahol százával várják a földből kikerült tárgyak (IX-XII. sz.), hogy dokumentálják, összerakják őket, majd további kutatói munkát követően valamelyik múzeumban vagy csak egy raktárban kössenek ki. Ennek ellenére nyilván minden darab más, új kihívás és sikerélmény lehet.
Szívesen fotóztam volna a tárgyakat és az eljárást, de vendéglátóink megkértek ennek mellőzésére, úgyhogy ez most csak próza.

Egy utolsó kísérletet tettem a laptopom feltámasztására. Alkoholos tisztítót és ecsetet vásároltam a boltban és piacon. Újra szétszedtem és az oldattal eltávolítottam minden koszt, de nem volt sok rajta. Ezután 1 napig hagytam száradni.

Sajnos nem jártam sikerrel, végképp kiveszett belőle az élet minden szikrája.

Leszámítva azt a tenyérnyi méretű hangyabojt tojásokkal, mindenféle méretű és rangú egyeddel a királynőtől a heréken át a tárcanélküli miniszterig, akik az lcd kijelző és a hátsó burkolat közé költöztek abban a 3 napban, amíg a gép az iskolaigazgató szekrényének fiókjában tartózkodott.

Az esős évszak elég jól tartja magát. Ha nem is esik minden nap, de amikor belekezd, többnyire esténként, akkor eszeveszett intenzitással teszi és nem hagyja abba reggelig. A víz mennyisége jelentősen megnövekedett városszerte, a kis folyó feszített tükrű medencének látszik a partról és hidakról. A folyó melletti utak víz alatt vannak, néhol fél méteres mélységben. A bőrszandált érdemes műanyag papucsra cserélni, kivéve ha terepjáró van a segged alatt.

Egyik este a Peace Cafe-ban ragadtunk (hol máshol?) és nagyon úgy tűnt, hogy nem fogja abbahagyni (nem is tette), ezért értelmetlennek tűnt várakozni. Elindultunk haza az esőben, ami tényleg rohadtul esett, szinte fájt, de úgy voltam vele, hogy otthoni is bicajoztam már esőben és otthon vár a fürdőszoba. A laptopomat betettem a táskába szokás szerint és még egy nagy nejlonszatyorba is bebugyoláltam. Sajnos azt csak az otthoni bekapcsoláskor vettem észre, hogy nem indul és ennek oka az lehet, hogy az egyik szélén vizes. Jártam már úgy mobiltelefonnal, hogy vízbe esett, nem indult, de pár nap szárítás és alkoholos tisztítást követően visszatért belé az élet. A késői óra ellenére nem átallottam darabokra szedni a gépet és szárítani. Még másnap is világosban tisztogattam. Találtam is pár helyen lerakódást, só-kicsapódást, ilyesmit, amit nedves ronggyal meggyőző eredménnyel eltávolítottam. Sajnos a gép nem így gondolta, a mai napig nem tért vissza belé az élet.

Ez rohadtul bosszant, mert nemcsak szórakoztató elektronika, hanem munkaeszköz is. Bizonyos feladataimhoz pedig nem elég egy webböngésző a suli egyik gépén, hanem speckó programok is vannak az eszköztáramban, magyarul a saját rendszer elengedhetetlen.
Átmeneti megmentőm ismét András volt, aki egy öregecskedő és már le is cserélt laptopot bocsátott rendelkezésemre. Próbálták eladni, de a magyar billentyűzete miatt a kereslet alulmúlta a várakozásokat. Amíg Anna megérkezik november végén, addig ebből kell kihoznom a legtöbbet. Volt vele kis játék Linux fronton, miért is ment volna magától, de most már egész használható. A kómában lévő társát egyelőre meghagyom ebben az állapotban és lehet, hogy csak otthon fogom javíttatni, csak cserélni. Nem vagyok optimista, szerintem a bekapcsoláskor elpukkanhatott benne ez+az, emiatt hiába tisztogatom és szárítom, könnyen lehet, hogy alaplapcsere lesz belőle, ami sokszor nem éri meg, némi ráfizetéssel újat vehet az ember.

A minap megint jelenésem volt a khmer családnál, akik a folyó mellett laknak... Még a fenti fiaskó után is viszonylagos naivitással vágtam neki az útnak, táskámban a pót-laptoppal. Amikor a zötykölődős úton a bicajon küzdve az árral már térdig merültem a folyóban, eszembe jutott, hogy talán nem a legjobb döntés volt elindulni és mi van, ha András laptopjával együtt borulok a vízbe?
Nem így történt, de azt hiszem nem csinálnám meg mégegyszer és visszafele is inkább kerültem.

A képeken a szállásunk kertje, a suli bejárata és a folyó menti út látható. Mármint ezek a víz alá képzelendők.

A kutya sem akar a vízbe feküdni

Érkeznek a diákok

Vízumot kellett hosszabbítani nemrég. Belépéskor 1 hónaposat adnak és ha az ember nem a turista-vízumot jelöli meg a lapon, hanem a hagyományost (ordinary), akkor helyben is hosszabbíthat, akár 1 évet is egyben. Az ára minden hónapra $25 és egyszeri $5 kezelési költség (abban az utazási irodában, ahol jártam, de ezt érdemes előre tisztázni). Fél éves hosszabbításom tehát $155-ba került. Nehéz szívvel adtam ki egyszerre ennyi pénzt pusztán azért, hogy a helyi poros levegőt szívhassam.
Aki véletlenül turista vízumot kért és kapott és szeretne hosszabbítani, az szarul járt, mert el kell menni a határra, kilépni az országból még a vízum lejárta előtt és újra belépni, új igénylés. A földi határokon ráadásul komoly eséllyel túlárazzák a vízumot a szemfüles és pozíciójukat magabiztosan uraló hivatalnokok, tehát ebből a szempontból a legnormálisabb ügyintézés a reptéri belépésnél van, mert ott nincs svindli. Igaz, cserébe a repjegy biztosan drágább utazást feltételez és kifelé menet még levesznek $25-ra távozási adó címén. Semmi sem tökéletes.

Kerékpárom hátsó gumija párszor már kilyukadt. Nincs nagy vész ilyenkor, ahogy korábban írtam, 100m-en belül biztosan van valamilyen motorszerelő, kompresszoros pumpás putri, ahol segítenek. Sima pumpálás 300 riel (15ft), de az 500-asból nem szoktam visszakérni (úriember-e vagyok?), belső foltozással 1000 szerencsés esetben, nagyon peches esetben 4000/$1.
Az áldatlan állapotokon viszony már muszáj volt segíteni. A Peace Cafe legendásan jófej személyzetének rokonai üzemeltetnek egy bringaműhelyt kicsit kijjebb a városban. $5-ért cserélték a hátsó külső és belső gumit, javították a nyikorgó hátsó féket, cserélték az üléscsövet az európai lábszárhoz passzoló hosszabbra.
Eredetileg ötletként gondolkoztam még bringaműhely nyitásán is, de úgy látom, hogy egyrészt a helyi munkaerő nagyon olcsó, másrészt a hegyibringákra, de még a nálunk honos városi versenybringákra sincs nagy kereslet, hanem azokra a lassabb városi darabokra, mint amilyen nekem is van.

Az egyik nap a suli menzáján ettünk. Jópár sovány csirkeszárnyat választottam a zöldségek mellé. A kantin nagyon lekoszlott volt, de gondoltam amivel a gyerekeiket etetik, nem lehet nagyon egészségtelen. Tévedtem, aznap este az ebéd a mosdóban landolt, még egy kis lázam is lett és furcsa volt fázni a takaró alatt. Másnapra lényegében kipihentem a dolgot és inkább majd elkerülöm a helyet.
 

Szereztem egy kis fizetős munkát is annál a kedves khmer családnál akik a magániskolát viszik. Van ott ugyebár egy gépterem pár géppel, amit egy helyi arc tart karban szarul, havi $50-ért. Ezért néha kijön és nem lehet tudni mit csinál, mert a gépeken kupleráj van és több vírus, mint ahány program. Nem is nagyon működnek egy idő után, a dolgok természetes rendje szerint.
Úgy tűnik, ennyi pénzért én is csinálhatom ezt a melót, hetente 1x kell kinézni hozzájuk. A gépeken meg is kezdtem a rendrakást, sőt, az egyikre már Linux került :). Mondtam, hogy próbálgassák és ha nagyon nincs ellenükre, akkor szokják meg, mert kevesebb gondjuk lesz vele. Kiváncsi vagyok az eredményre.
A kijárás egyébként kb. 2x 5km-es bicajozást is jelent, de a másik oldalon az van, hogy maradhatok akármeddig, amíg a gépek dolgoznak, csinálhatom a saját dolgomat is és eddig még mindig meghívtak ebédre. Ma pl. béka volt a menüben.
A pénzből ugyan nem lesz cukrászdám Bécsben, de azért a napi költségvetési hiányt pozitív irányba billenti. A családdal még vannak további terveim, lehet, hogy más közös üzletet is csinálunk. Holnapra meg is hívtak a 2 tanár önkéntessel egy kis pagoda-nézésre, mert most hosszú hétvégés ünnep van, ilyenkor a népek ételt adnak a szerzeteseknek helyi szertartások szerint, aztán a Tonle Sap tavat is megbámulhatjuk egy dombról.

Az előző alkalommal pedig megmutatták a család másik vállalkozását, egy krokodil farmot. Bántó zsúfoltságban tartják a dögöket egy kis medencében. Sokan élnek ebből, állítólag most jó üzlet a retikül.

Melléküzemágként kígyóbőrt is feldolgoznak, lenyúzzák a kígyót, a belseje megy a krokiknak kajához, a bőrt kiszárítják, elkötik a végét és közönséges bicikli-pumpával felfújják mint egy gumibelsőt. Így feszesebb, nem gyűrődik. Kis videon is megörökítettem a folyamatot, majd talán fel tudom tölteni. Több kép a galériában.